A völgy előttem némán hallgatott,

avaron halkan neszezett léptem,

hallgatott az erdő, néma a rom,

csendesen a régi padra ültem.

 

A néma erdő fogadja fájdalmam,

te végleg elmentél, már belátom.

Avarral vegyül a szívfájdalmam,

vigyázza magányom a vén várrom.

 

A csend szűri a nap őszi melegét,

távolban madarak, vadak neszeznek,

felém küldi a múltam leheletét,

mellém az emlékek telepednek.

 

Valamikor a boldogság völgye volt,

kéz a kézben veled együtt jártam itt,

ölelésed éreztem, karod átkarolt,

szerelmes voltam, aki benned hitt.

 

Most alakod felsejlett itt mellettem,

bár már kezedet hiába keresem.

Itt hagytál, hiányzol nagyon kedvesem,

nélküled fáj, keserű az életem.

 

Elhagytál, megcsaltál, végleg elmentél,

Mondd meg! „Ki kérte forró haragod*

Nem kértelek arra, hogy nekem legyél,

téged „szeretni ki bujtogatott”?*

 

Tudod fáj, és mégis vonz ez a hely.

Itt nem látszik, hogy könnyezem. Hagyom...

még gyötri életem a fájó sebhely,

folyik a fájdalom könnye végig arcomon.

 

Már nincs ereje a szívnek és napnak,

lassan mind a kettő nyugovóra tér.

Itt hagyom bánatom a völgynek, a várnak,

szerelmünk emléke amíg élek, elkísér...

2014