Állok az erdő csendjében egyedül,
már árván áll, üres az erdei út,
valahol halkan egy tücsök hegedül,
dalában hordozza a fájó búcsút.
Még az avar is csendesen fogadja
a hulló levél halott remegését,
ki fáját elhagyva már elfogadja,
az elmúlás végső, holt lebegését.
Üres az ösvény, üres a lelkem is,
a bokor ágán egy madárpár figyel,
csillogó szemük meleg mint a jáspis,
elmúlt a nyár, elment reményeivel.
Reményeivel, mert még hittem hogy vagy,
vártalak sokszor itt a várdomb alatt,
nem jössz az ösvényen, reményem elhagy,
forrás vízében látom még arcodat.
A patak vize elvitte szerelmed,
legyél boldog, nem szidlak, nem dohogok,
itt maradtam árván, velem emléked,
Te örök maradsz, az emlékek konokok.
Talpam alatt halkan reccsen egy toboz,
ágáról a madárpár tovareppen,
a reménytelenség végigostoroz,
sóhaj nem hallik, csak épp tovalebben.
Kedves, ha álmodsz egyszer az erdőnkkel,
mert az álmokat törölni nem lehet,
ott lesz az elfelejtett szó kettőnkkel...
Tudd, az búcsúzott el, ki még élt szeretett.
2014
