Elfogy, mint a Hold...

 
 
Kovács László
Elfogy mint a Hold...
 
Ülök a szobámban, előttem a szűz papír.
Szeretnék valami szépet leírni neked,
nem jut eszembe  csak az: nagyon szerettelek.
Szépre szeretném fonni neked a betűket,
felfűzni úgy, ahogyan ékszerész felfűzi
legnemesebb aranyát, de csak közhelyeket
ragyog be ablakomon a sápadt holdvilág.
 
Oly messzinek tűnik fénye, mint amilyen
messze, távolra Te elkerültél tőlem. 
Te ki beragyogtad fényeddel életem, 
nélküled én nem élek már, csak létezem. 
Másnak ragyog már fényed. Boldog ember Ő,
ha felnéz az égre, neki ragyognak a 
csillagok, én búsan e szűz papírlappal
egyedül, magam vagyok. Mióta nem vagy,
már csak keservet, bánatot könnyezik fent 
a lassanként elfogyó, sápadt fényű Hold.
 
Elfogy a remény mint az égen a vándor.
Emléked marad csak valahol beégve,
őrizem mint a csillagokat az égbolt,
nem leszel Te soha onnan kitörölve. 
De ha látsz majd egy magányosan lehullót,
gondolj majd rám, ki szeretett, és ki egykor
a számodra az "örök nagy szerelem volt".
Mára talán már nem is emlékezel rám,
elfogytam én szívedben, mint ahogy elfogy  
odafent az égen, - magányosan - a Hold.
 
1976.
 
Újraköltve: 2016. 03.26. Orl.
Kovycs59