Mint szétszakadt lánc...

 
Kovycs
Mint szétszakadt lánc
 
Még látom a képet, előttem lebeg:
Mikor végleg eltűntél az utcasarkán.
Elszakadt valami! Valami szétgurult
az életem repedezett, öreg padlóján. 
Össze kellene szedni életem e mámor
utáni kilátástalan éjszakán.
Valaki elment. Távolban kopog még 
cipőjének kopja, vissza nem váltott jegyet,
csak egyet, azt is csak oda.
 
Itt zúg, szaggat bennem legbelül 
utolsó mondata: Felejtsük el egymást!
Felejtsük kedves!...de hogy lehet
feledni mindent, hogy lehet elfeledni
azt a meghitt, sok szerelmes éjszakát.
Mondd, hogy lehet elfeledni a szerelmet,
amit átéltem veled: Azt az örök csodát.
Én nem tudom! Én nem akarom! Vágyom hozzád!
Beleégett lényed sejtjeimbe, 
ott dobogsz szívemben, áramlasz ereimben. 
Te voltál nekem az „örök” 
a szétzilált, ócska, kis életemben.
 
Már nem is próbállak elfeledni! 
A mámor sem segít, kínoz hiányod nagyon.
Az életem szakadt láncszemeit nézem, 
ahogy szétgurulnak ott lent 
az öreg repedezett padlón.
Azt hiszem, nélküled összeszedni 
már nem tudom. Maradok széthullva,
amíg nem távozom végleg egy napon,
- elhagyottan, rád gondolva -, 
egy csendes, szürke, esős alkonyon.
Tudd! - ha el is dobtál egykoron -,
mindig vártalak amíg éltem, 
mert hiányoztál nekem te nagyon!
Nézem az utcát, és magam előtt látom 
a képet: Mikor végleg eltűntél te... 
ott túl, az üres utcasarkon. 
 
1976.
------------
 
Ú.költve:2016.04.27. Orl 
 
 
Képen: Lukács Mária A „sarok” című festménye.