Kis városi hangulatvers...

Kovács László 
Kis városi hangulatvers...
 
Éjjelben tétova álmok, hempereg az éj,
utcán valaki a kukától hasznot remél,
odabenn ágyakban csendesen alszik a kéj,
köd ül a városon, takar, mint a szemfedél.
 
Nyirkos hajnalon álmosan ébred a város,
utcáira bevánszorog csendben a reggel,
a ködfüggöny mögött már krákog egy dohányos,
valahol távol kutyák perelnek a köddel.
 
Már bekúszott a nyirok, ott van minden résben,
a házmester a szemetessel hosszan perel,
csak megszokásból... garázda járt itt az éjben,
nem érti... valaki a sötétben szemetel.
 
Íze van a ködnek, kénes, savanykás íze,
erőmű ráböfögött a köd tetejére,
takar mindent a leheletének füstíze,
ébredéshez szüksége lesz minden erejére.
 
A kelő nap néhány pillantást vet a képre,
bizony lehangoló: szenny, depresszió, szemét,
összeszedi magát, mászik a szürke égre,
a ködpaplanra ráhelyezi meleg kezét.
 
Eltávozik a hajnal, viszi a ködfüggönyt,
a levegőben - frissen - kávé illata száll,
a házmester nekem immár kedvesen köszön,
a szemetesautó szusszanva odébbáll.
 
Fentről, a dombról már lát, lenéz a víztorony,
városkapun óránk konokul háromra mutat,
tetőkbe beette magát a füst, a korom,
bronzbányászok árnyéka a jövőben kutat...
 
Indul az élet, beragyogva figyel a nap,
felébredt a város a munkakedv hívogat,
a friss munkaerő a műszakba belecsap,
a házmester seprűjével udvart simogat.
 
A depressziót belélegezte a napfény,
valaki egy régi slágert hamisan fütyül,
aki szembejön velem, én mind megölelném,
rám mosolyog a postás, arcomra béke ül.
 
Szép vagy város!... ideszülettem, ez a hazám,
te adtál kenyeret, otthont, itt volt a munkám,
a te földed takarja apámat és anyám,
"Kamaszvárosom", te vagy az én örök tanyám.
 
Kovycs59