Kovycs
Meg nem tett ölelések
 
Szeretném én olyan nagyra 
tárni karjaim, 
mindenkit megölelni
aki szembejön.
Megszépíteném 
szürke hétköznapjait,
azokat is megölelném 
aki nem köszön.
 
Magamhoz ölelném 
a föld szegényeit,
adnék nekik 
szeretetet és kenyeret,
Vigasztalnám 
a magányos síró öregeket,
és a nincsteleneknek 
építenék fedelet.
 
Messze űzném az elmúlást, 
a halált lefokoznám, 
Szerelem, öröm, becsület, 
nem lenne elvesztett. 
Megcsalt szeretők, elesettek  
könnyét lecsókolnám,
vigaszt nyújtanák annak
aki ma kegyvesztett.
 
Átölelném a földet, 
bár csak megtehetném,
nem lenne bánat, éhezés, 
szenvedő gyermek.
Az örömet, mosolyt 
mindenkinek megszerezném,
boldogságot aratnának azok, 
akik ma vetnek.
 
Bárcsak tudnék nagyot karolni, 
akkorát, mint a szívem.
Mindenki beleférne,
nem tűrném, hogy az életben 
bárki is veszítsen.
A kitűzött, nemes célokhoz 
mindenki odaérne.
 
De nem tudom olyan szélesre 
kitárni a karjaim,
a tehetettlenség
festi lelkemet ismét véresre.
A semmit ölelem 
a reménytelség partjain, 
és szemerkél tovább az idő 
életem szürke lapjain.
 
Mikor a lapok lassan betelnek..
én fekszem... felettem
imát mondva énekelnek...
Vándora leszek az időnek...
majd biztos odaérkezek,
ahol már nem múlik az idő.
nem hiányzik már semmi,
csak egy: A meg nem tett ölelések.
 
2014.