A hit halála

Kovycs
A hit halála.
 
Valahol onnan indult az egész, 
hol a sejtek génjein a kromoszómák spiráljai
kódolva voltak. 
Valahol onnan, hol molekulák törtrészei
parancsoltak az atomnak.
Ott, hol az élet legkisebb sejtjének
burkán elektronok száguldoztak,
nem tudni miért, elindult egy végső folyamat.
Nem tudni, mikor és mi kódolta bele?
Talán már a kéj pillanatában eldőlt sorsa,
talán már akkor tudta az őssejtje,
hogy önmagát öli meg szervezete.
Nem szánhatott ilyen sorsot neki Istene!
 
A sejt csak nőtt, egyre csak dagadt.
Imával kezdte a napokat.
Érezte elfogy ereje. A napokat átszenvedte.
Mikor kimondták a rettegett szavakat: 
„rosszindulatú daganat”
imádkozott ő mindennap: 
„Tekints le reám Istenem
a vállamról legalább a kínokat levedd”!
Morfium mámorát, fájdalmát némán figyelte
mellette, szobája falán a kereszt.
Amíg betegsége engedte, mondott még néhány fohászt.
- de már nem könyörgött, nem hívta az Urát -,
 
S mikor jött a végső óra, szemére fagyott
a kín, merev pupilláján ott volt a kérdés:
Istenem, mondd meg miért? 
Ágya mellett a szoba fala üres.
Darabokra összetörve, az öreg padlón 
ott hevert a hite, 
ott hevert némán: A kereszt.
 
2016