Steph McCrieff

Volt idő...
 
Mikor még csak a csillagok jósolták
jöttöd, hosszú éjszakákon át vártalak
A magány sóvár éhsége űzött messzi 
tájak felé, hogy Téged megtaláljalak
 
Voltak illúziók, megannyi – valóság 
igézetével kecsegtető - csalóka fény
S voltak csüggedten sötét napok, de
szívemben sosem halt meg a remény
 
Bár hajamba ezüstöt szőtt az idő, ím'
a csillagok mégsem hazudtak nekem
Itt Vagy végre, s a sorstól nem kérek 
mást, csak élhessen e késői szerelem
 
Végéhez ért vándorutam, keserűsége
semmivé lett, mint egy kósza pillanat 
Elmúlt, s szertefoszlott, akárcsak az 
éj komor sötétje, amikor jő a virradat
 
(Steph)
 
--------------------------------------
 
Tavasz
 
Dér helyett harmatot hint a hajnal,
már érezni, ahogy a tavasz közeleg
Ébred álmából a természet, lassan
buja zöldbe öltözteti az éltető meleg
 
Nem vártam jöttét, féltem, hogy téli
álmaim messzire sodorja az áradat
Rettegés vert bilincsbe, s bocsájtott
kétkedő lelkemre fenyegető árnyakat
 
Mintha vaksággal vert volna a sors, 
látásom elhomályosította az értelem
A távolt fürkésztem hangod keresve,
pedig Te mindvégig itt voltál velem
 
Már tudom, tévedésem mily esendő
volt, a cinikus ész tévutakon vezetett
Csillagom voltál, s maradsz, fényed
elűzte szívemről a komor fellegeket
 
Nekünk nincs soha és örökké, bár a
vágyunk nem léphet át a valóságba
Csak Mi létezünk és az érzés, mely 
beleszövődött a múlhatatlanságba
 
(Steph)
-------------------------------
 
Áldozat
 
Lefelé tartok a semmi ormairól, fent
az oltáron már hamvába hullt a láng
A pernyét elfújja a viharos szél, mely
marón, s kíméletlen az arcomba vág
 
Utolsó égő áldozatként szívem lett a
tűz martaléka, s vele együtt egy álom
A kárhozat ösvényén járok, lábamat 
kövek sebzik, de már ezt sem bánom
 
A hiábavalóság fájdalmához mérten
a testi kín csak szánalmas gyengeség
Gyötrőbb kérdés a merre tovább, de
nem felel senki, hallgat a messzeség
 
Szavam erőtlen, nem ér el Hozzád, a
kétely bástyái, mint égig érő hegyek
Szárnyaltam, amíg engedted, félisten
voltam, s most megint halandó leszek
 
Perceket tán kaphatnék, de már nem 
kérek, ne csupán szánalomból szeress
Voltam, vagyok, leszek. Ha kellek még
önmagamért, tudni fogod, hol keress
 
(Steph)
----------------------------
 
 
Éhező magány
 
Esteledik, felhőfodrok közt csillagok 
bújócskáznak a sápadt holdvilággal
Szívemben szelíden muzsikál a vágy, 
sóvárgó dallama messzire szárnyal
 
Gondolataim halk, lopakodó árnyak,
most is, mint mindig, Tenálad járnak
S úgy vágyom érintésed, mint harmat
cseppjének csókját mezőn a fűszálak
 
Nélküled csendes minden. Árnyékok
zárják színtelen buborékba a világot
Testem, mint egy viaszba fúlt gyertya, 
kezedre vár, hogy felélessze a lángot
 
Ha jönnél, csillogó gyöngyöt fűznék 
hajadba, s lennél szemem fényessége
Hangod - mint éteri szózat - űzné el
magányom a visszatérhetetlenségbe
 
Ölelnélek, ahogy előtted még senkit 
soha, éhező és szótlan szenvedéllyel
Sikolyod izzítaná forrásig vérem, és
Benned csitulnék el a beteljesedéssel
 
(Steph)
--------------------------------
 
Keserű emlékezés 1848-ra
 
Messze tűnt ama fényességes csillag,
több, mint másfél száz év telt el azóta
Hazafias dalokat illene zengenem, de
ajkamon megkeseredett a büszke nóta
 
Dicső ősök az égi honban, orcátok ne
tekintsen reánk, mert méltatlan e nép
A súlyos lánc, amit egykoron karddal 
törtetek, ma újra a nemzet húsába tép
 
Csalók, tolvajok sisera-hada lepte el 
szép hazánkat, nincs érték, csak érdek
S oly kevés az igazlátó, ki sorolhatná,
gyarló vétkeink száma mily temérdek
 
Keserűn emlékezem mostan, s idézem
fel hősi tetteitek dicsőséges korszakát
S buzgón imádkozom, hogy jöjjön egy 
új tavaszi vihar, amely letöri a rabigát
 
(Steph)
 
Nem több...
 
Mint a távoli tűz sejtelmes igézete, 
Érted rezzenő, halk szívdobbanás
Titkon elsuttogott, lángoló szavak,
kimondatlanul kimondott vallomás
 
Egy fojtott sóhaj, dallam, mely az
éjek bársonyos csendjében remeg
Szívedet tárd ki, ha érteni akarod,
mert a füled sosem hallhatja meg
 
Vándor lelkem sóvárgó vágyódása,
gyönyör és egyben gyötrő fájdalom
Egy álmodozó minden haszontalan 
kincse, ám ha akarod, Neked adom
 
(Steph)
 
A remény körforgása
 
Szeretni valakit és szeretve lenni,
bár ilyen egyszerű lenne a képlet
Ám sokszor kell vágyakat temetni,
ha más utat járni rendel a végzet
 
Amíg lehet, féltőn óvjuk a lángot,
bár a holnap nem ígér új tavaszt 
Homokra ültetünk zsenge virágot,
tudva, a zord idő elhervasztja azt
 
A tűnő percek, mint súlyos kövek
omlanak, elfedik a tegnapi fényt
Az út szélén elszáradt rózsatövek,
de a szív dobog, s védi a reményt
 
Bármily esendő e halódó világot
megőrizni, másként nem tehetünk
Könnyezve siratjuk a holt virágot,
s helyette mindegyre újat ültetünk
 
(Steph)
.......................................................
 
 
Huszonöt év után...
 
Vajh' mit ér ma az emlékezet,
közös perceink illanó varázsa,
és egy dőre szív csalóka álma,
hogy nem feledted emlékemet?
 
De miért is őriznél? Sóhajod
voltam, pillangó szárnyú jelen
csak, gyenge, s életképtelen,
mert Te nem akartál holnapot.
 
Védtelen vetettél oda a télnek,
szikránként hunyt ki a remény,
hangom is rideg lett, kemény-
dacosan csendül a régi ének.
 
Ajkad másról és másnak dalol,
utad nem lehetett közös velem,
csupán az érzés maradt nekem,
jeltelen sírban, az úton valahol
 
(Steph)
---------------------------
A valódi költő...
 
Végletek vándora, pokolra száll
alá, vagy a mennyekig emelkedik
A fény élteti, de a világ dolgairól
csendes félhomályban elmélkedik
 
Ha kell, kemény szónok, látnok, 
vagy éppen lágy hangú trubadúr
Mit alkot, annak ereje, súlya van
s nem holmi tetszetős szó-bravúr
 
Szava nem üres szólam, lelkéből 
hasít, mikor másnak nyújt vigaszt
Szinte maga is belehal, hisz nem 
csupán látja a kínt, de át is éli azt
 
Alaposan fontolja meg döntését,
ki sorsát a poézis szekeréhez köti
Mert önnön súlyos keresztje mellé 
embertársai terhét is vállára veszi
 
(Steph McCrieff)