M. Laurens

Akik nagyon kedvesek , a mai Kortárs költészetben.

 

 
M. Laurens: GYERTYÁK VAGYUNK
 
Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott, 
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott. 
Életünk értelme, őrizni a tőle kapott lángot, 
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni a világot. 
 
Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz, 
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz. 
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik, 
De minden egyes gyertya csupán égve világít.
 
Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük, 
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük. 
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek, 
Ők adják a meleg lelket, a hideg setét éjnek. 
 
Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad, 
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben, 
Elpihen a bennük őrzött fény, békésen, ... csendben. 
 
De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha! 
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora. 
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot, 
Értük is fénybe borítjuk, e reánk bízott csodás világot!
 
(Pest-Buda 2012)
 
 
 
 
M. Laurens
 
TE CSAK MARADJ!
 
Te csak maradj örök ostoba!
Nem fog neked kicsit-se fájni,
az értelem hiánya miatt
nem fogsz őrjöngve ordibálni.
Leszel Te is, akár a tömeg,
kik masíroznak körbe-körbe,
mert cseppnyi kétely nélkül hisznek:
az igazságosztó ökölbe.
 
Soha se feledd el a törvényt:
Csak maradj ostoba, hogy élhess!
A fakuló széljegyzet szerint:
ostoba, hogy hittel remélhess.
S hogy a jelenben ne halj éhen,
mert az üres pofád be nem áll,
állj csak Te is a libasorba:
a "szép jövőd" asztalainál.
 
(újraköltve: Pest-Buda 2014. augusztus 21.)
 


 
 
M. Laurens:
 
 
ORDÍTVA
 
 
Fájdalmaimmal nem terhellek,
pedig a némaság gyilkos gödör:
e nyomorult földön jó-páran élnek,
kiknek sorsa vidámság és gyönyör.
Boldogok, hogy fájdalmat nem találva,
sorsukat megáldotta a magas ég,
bezzeg Én: ordítva kiáltok átkot,
hogy élettel vertek meg: valaha rég!
 
 
A végzet tesz a nyomorultra!
Piszkálva minket, röhögve jár
és üdvödet szanaszét dúlja:
akár csak egyetlen hazád a tatár. 
Azért is...! Terheit sarokba dobva,
e száj üvöltve, átkozva perel,
e test görcseiben rángva izzik,
haragját teremtőjéhez küldve fel! 
 
  
 
( Pest - Buda 2015. március 19-21.)
 
--------------------
 
 
M. Laurens:
POCSÉK VERS
 
Mint irgalmatlan éji békadal a sás közt,
én is nyirkos-pocsék időben születtem,
egy célt tévesztett pocsék világba.
Még hidak csonkjai lógtak a Dunába, 
de már az atomkor hangjai zsongtak fülembe,
a zöldre festett konyhai hokedlire állva. 
– Máig nyekereg bennem, enyvtelen siráma. – 
  
Óh, azok a betonon érlelt napsütések!
A keresztbe rakott fruska lábak,
és feledhető pocsék iskolai könyvek.
– Hazugságaikra már alig emlékszem –
Öncélú idiotizmusukat az óta betiltották.
Cserébe viszon kaptunk gyorsan múló instantot,
– ehhez már gondolkodni sem kell – 
soraikat mások, másról és máshoz írták.
  
Apám korán feledett minket.
Kamasz koromban, nem ment pocsékba semmi.
Drága jó édesanyám spórolós volt:
”Nincs rá pénzünk fiam, tessék megenni!”
Az élet pocsékul bánt szegénnyel,
éjjel-nappal  varrógépét taposta.
Én gombostűibe ülve gyakran okultam:
míg neki cérna, spulni, bobin, volt a sorsa.
Végül, magam sem jutottam többre,
csak férc maradt utánam minden:
nem tudok mit felakasztani az égi szögre.
 
Elpocsékoltam hát az életből 
hatvan-egynehány mihaszna évet:
ha ott fenn, az égiek, 
megnyomják a törlés gombot...  
– pocsék egy érzés – 
E nyamvadt rímek helyett is,
faragtam volna inkább széket!