Gősi Vali

Gősi Vali
A zenebohóc
 
Úgy nevetek néha, mint a zenebohóc:
arcomon maszk, fejemet kóc fedi,
szívemben halomra nőtt a bánat,-
ezért viselek gyakran színes ruhákat,
mert a színek eltakarják,
rejtik a bohóc égő könnyeit,
melynek minden cseppjét torz mosoly
leplezi, ami esténként újra és újra
az ajkára fagy, - és a könnyeket
színes festék takarja,- ezért
a pódiumon sírni sosem szabadna,
mert ha arcáról lemállik a maszk,
már semmije sem marad, csak
az időtlen fájdalom, a mindent
elborító, néma kín, és a vakító lámpák alatt
zokogva áll a bohóc, meghajol, és sírva kacag,
ahogy kacagok én is a röhögő ég alatt,
némán üvöltve, hogy már álmom sem maradt,
míg arcomon szétárad a szenvedés,
lassan lecsorog a sorsom - festette maszk,
és zokog, sír a lelkem, hogy végre szabad,
s hogy az vagyok, aki valaha voltam:
gyermek, aki őszintén sírhat újra,
s szívből kacaghat megint, ha letörlöd
sápadt bohóc-arcáról a világ
összegyűjtött, keserves könnyeit.
 
-------------------------------------
Gősi Vali
Alkony
 
Akár a búcsúzó, alkonyi elégiák, 
őszült szerelmünk mára fáradttá vált.
Aranyló kertünk bokrai árván,
lombjukat vesztve maradtak 
itt velünk, vénült fáinkon 
halkabban cserreg a rekedt rigó, 
ezüst nyarunk már csendben álmodó.
A horizont halványuló, gyűrött fénykép, 
az ég azúrja és a tenger fakó-kék,
s ha hozzánk hajol az alkonyattal néha
egy-egy sápadt emlék, 
riadtan iszkol, tűnik hamar, 
elrettenti a konduló lélekharang.
S ahogy búcsúzik bágyadtan a nap, 
megint a némaság,- halottaink 
vértelen mosolya az, ami körbefon, 
és álmunkban velünk marad.
--------------------------------
 
 
Gősi Vali
Csak szeretni
 
A költő sem akar végül már semmit,
csak szeretni, ráncos, erőtlen kezével
írt versét az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, hogy a lényeget végül
a csöndből kiássa, de nem akar mást semmit,
csak gyengéden szeretni, és legalább
önmagának megfelelni.
 
A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
halkul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyat bont szívében a szavakká ért,
szelíd gondolat, a költő végül nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
belecsókolni utolsó szerelmes versét is
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő
utolsó vágya.
-------------------------
Gősi Vali
Beragyogott a napfény egykoron
 
Talán közel járnak mind, akik várnak,
ha elhagyom egyszer ezt a kihűlő,
földi házat, ahova beragyogott
a napfény egykoron:
 
hajnalban rigó dalolt a bokrokon, 
a felhőkön átragyogott a múlhatatlan nyár, 
szenvedélyt dúdolt a rádió, 
szerelmet hirdettem én is, kéken csillogót, 
tenger-illatút, felhőtlen-boldogot, 
de zord lett a tenger, hulláma tarajos,
már hidegen tekint le rám a hold, fakóbbak
az arany-csillagok, a nyári ég is olykor 
haragos, már előre mentek mindazok, 
akik velem voltak egykor boldogok,
az égboltra dermedtek mind
a halott mosolyok, és hiába várják 
a maradók, hogy örömteli rímeket dalolok:
 
közel járnak mind, akik várnak,
ha elhagyom majd végleg ezt a kihűlő,
földi házat, ahova beragyogott
a napfény egykoron…
 
---------------
 
Gősi Vali : Harmónia
 
Végre a béke, a csend van itt,
a kimondatlan, néma vágy
megszülte újra a harmóniát,
melyben az ember megleli
létének napszítta fényeit,
meglátja újra önmagát,
s mindazt a múlékony csodát,
amit az emlék visszahív:
peregnek, akár egy régi film
az élet legszebb percei.
Most minden hangos szó oktalan.
Jó ez a meghitt tisztaság,
bár megvillan benne a tűnt világ
minden kétsége, fájdalma is:
álomba simuló nappalok
nyomán a csituló szenvedés
beleolvad reményeimbe,
engesztelésül Téged idéz
a mindenség e békességben,
s dalol a szívem, hogy mégis élsz!