Kavalkád.

 
Kovycs
Kavalkád... a képet te fested
 
Alkony óráiban 
a vénülő napnak,
emlékek kusza betűit 
jegyzed a holnapnak.
 
Miért múlik el minden
ami szép volt az életben?
Erő nélküli, hervadt sorok
lesznek a versedben.
 
Hova lettek az érzések, 
amitől betűid táncra perdültek,
vidám dalok, mitől lelkeden
szíved húrjai pendültek.
 
Festőművész az egész élet; 
Nagy festő! Ecsetje a sorsod.
Képedet vidámra pingálja jóléted ,
sötétre festi a balsorsod.
 
Az életed vásznán gyűlnek a színek, 
életed kavalkádja,
Szerelmek, győzelmek, 
ott van a boldogság szivárványa.
 
Bizony a sötét  színek is
a festményre kerülnek,
elvesztett csaták, el nem ért célok, 
amik nem sikerültek.
 
 
Fehér volt vásznad amivel indultál, 
a nagy mű kibontakozik.
Rápingált színekben, amit eddig tettél, 
a jó és a rossz lakozik.
 
Amikor az utolsó ecsetvonás felkerül, 
és te szemléled a képet,
ha nem egy nagy pacát látsz majd, 
jól élted te az életet.
 
Szerettél, tiszteltél, vetettél-arattál 
amikor lehetett.
Gyűlöltél, szenvedtél, vesztettél, gyászoltál 
amikor azt kellett.
 
Mikor életed művét nézed 
alkony óráiban a napnak
Talán érdemes volt!... és lejegyzed... 
utolsó soraid a holnapnak.
 
2014