A holt tavasz

Kovács László
A holt tavasz
 
 
(Régen nagyon fájtak és égtek a szerzett sebek,
mára nem mások, mint örökre maradó hegek.)
-------
 
Nézzed csak, a tavasz kopogtat 
a reggeli köd tejajtaján',
a hóvirág bimbója pattan 
az erdőnek avarasztalán'.
A fák ágain bársonyruhát
öltenek az éledő rügyek,
keletről benéz a kelő nap,
távolból a tavasz integet.
 
Az árnyékban még bújik a tél,
a szennyes hófolt könnyet ereszt,
a korán ébredt szél felette,
tavalyi holt levelet kerget.
Ébred az erdő, ébred a táj,
egy madárpár a bokorra száll,
dallal köszöntik már a napot,
az úton magam, árván vagyok.
 
Magam vagyok az emlékekkel,
nélküled nekem már nincs tavasz,
nekem talán soha nem jön el,
már a madárdal is csak panasz.
A talpam alatt reccsen egy ág,
a madarak tovarebbennek,
nélküled kietlen a világ,
az emlékek rám telepszenek. 
 
Nem szidlak én, nem panaszkodom.
Neked nyíljon minden hóvirág!
Hozzád jöjjön el a kikelet,
nekem maradjon a hóvilág.
Ám ha egyszer álmodsz majd velem,
álmot elkerülni nem lehet,
felsejlik egy régvolt szerelem,
s egy ember, ki téged szeretett.
 
-------
(Eljön az idő, mikor csak éljük a napokat,
csak létezünk, emlékekkel éltetjük magunkat...)
 
016.02.25.Oroszlány 
Kovycs59