Gyere nem félek!

Kovács László 
Gyere, nem félek
 
'gondolatok szüleim sírjánál'
 
Emlékezés napján megfogtam csontkezét,
néztük a föld megannyi begyógyult hegét,
némán sétáltunk kint a temetőkertben,
együtt hallgattuk az elmúlás halk neszét.
 
Megkérdeztem: - halál, most nagyon büszke vagy?
A márvány hanttakarókon megannyi fény,
a nyugalmukat vigyázta az alvóknak,
fagyos űr ült ki a halál szemüregén.
 
Nézd, ez is a te műved, látod a könnyet?
Amott az apját siratja az a gyermek,
az összetört asszony gyászolja a férjét,
itt anya zokog, temette a gyermekét.
 
Gyere, ülj le ide mellém, te rút halál,
üreges szemed helyén közömbösség s fagy,
a te műved: itt a szüleim sírja áll,
hiányoznak nagyon, erre is büszke vagy?
 
Tudod, sohasem távozol győzelmesen,
birodalmadban nézd ezt a sok kis lángot,
az emléket nem veheted el teljesen,
az emlékezés gyújtott ma itt világot.
 
Amíg emlékeznek, te örök vesztes vagy,
a testet viheted, de a lélek marad,
szeretetük bennünket soha el nem hagy,
szívünkben megőrizzük halottainkat.
 
A gyertya lángja meglebbent - eltávozott -
rideg csontkezét már nem érzem vállamon.
Mintha azt mondta volna: - érted is jövök...
Válaszoltam: - gyere, nem félek, készülök...
 
Kovycs59