És nem foghatom a kezedet Anyám...

Kovycs
És nem foghatom a kezedet, 
Anyám
 
Immár harminc éve nem vagytok velem, 
kik adtátok nekem életem,
szívem keserű, szemem könnyes, 
gondolkodom a mostoha életen.
Miért szálltál fel arra hajóra, 
amely búcsú nélkül csendben kifut?
Mindenki tudta, hogy erről az útról 
soha nincs visszaút.
És nem foghatom a kezedet, 
Anyám!
 
Rideg sírhant felett nevetek kőbe vésve, 
ez marad csak nekem.
Nézem bánattal telve, 
és agyamba lüktetve pereg az életem.
Szerettél, csókoltál, ápoltál, dorgáltál, 
ez sincs felvésve.
Szenvedtél, megcsaltál, elmentél. 
Hiányzol, üvöltöm megkésve!
És nem foghatom a kezedet, 
Anyám!
 
Rá csak árva fenyőfa válaszol, 
amit a sírodra régen jó apám rakott.
Elmondom neked, anyám,
a kegyetlen halál hozzá is bekopogtatott.
Élt még velünk, sokszor emlékeztünk rád, 
s csendben ő elballagott.
Hiányod kínozta, szíve magányos volt, 
mikor ő is eltávozott.
És nem foghatom a kezedet, 
Anyám!
 
Mikor utolsó útjára kísértük, 
a lélekharang hangja 
asírok között tovaszállt.
Az apám tehozzád érkezett, 
teste melletted nyugszik, 
lelke veled eggyé vált.
Most csendben nyugszotok, 
én itt állok tört szívvel, 
egyedül, árván.
A fenyőfa kettőtök nyugalmát vigyázza, 
madár énekel az ágán.
És én nem foghatom a kezeteket, 
Anyám! 
 
E világban maradtam, 
küzdök és szenvedek.
Érzitek-e szívem fájdalmát odaát?
Látjátok a fenyőfa alatt fiatok, 
kinek könny folyik le az arcán, 
az időmart barázdán.
Látjátok-e, 
hajam lassan megfesti az idő, 
életem immár nélkületek múlik.
Még itt vagyok, dolgozom, 
az évek lassan eltelnek, 
az én életem is tovaúszik.
És  nem foghatom a kezeteket, 
Anyám!
 
Majd ha szívem eljátssza 
utolsó végső szólamát, 
a vén fenyőfa alatt már senki nem áll.
Amikor értem szól a lélekharang, 
szívem megnyugszik, 
lelkem a végtelenbe száll.
A sírotokon a rideg követ 
már senki nem simogatja.
Akkor talán ott lehetek:
Ahol nem múlik az idő, 
nem fáj már semmi, 
ott leszek végre veletek,
s megfoghatom kezetek.
Anyám...
 
Úk: 2018
 

 

---------