A vén temető árnyai

Kovács László
Vén temető árnyai
 
A fák moha lepte törzsén 
percegve múlik az idő. 
Az erdő vén lombja alatt,
csendesen hallgatva nyugszik 
a rég felhagyott temető.
Kopott fejfáin feledett
nevek őrzik a régmúltat,
borostyán már rég benőtte
azokat, kik lent nyugszanak
az elfeledett hant alatt.
 
Kik ők, akik lent porladnak?
Vajon kik voltak mielőtt
e földről végleg távoztak?
Vajon él még az emlékük,
vagy már azok is távoztak?
Vajon szól-e még a harang
néha a lelkük üdvéért,
vagy csak a madár énekel
néha a temető fáin
az Ő elhagyott lelkükért?
 
Óvatosan lépek. A csend
ünnepélyesen átölel.
Ág sem reccsen az avaron,
nehogy véget érjen ez a
mohával takart nyugalom.
A kezemben egy szál virág,
a korhadó fejfa mellé
most halkan, csendben lerakom,
egy ismeretlen sírhalmon 
az emlékezés mécsesét 
tisztelettel én meggyújtom.
 
Csend van. Jó ez a nyugalom.
A mécsláng fénye emlékek
árnyával billeg a fákon,
oly békésen, sejtelmesen, 
mintha a holtak szelleme
járna a lombkoronákon.
 
Kovycs59
2016.05.02. Oroszlány