Hajlott hátú öreg mamánk...

 Kovycs
Hajlott hátú nagymamánk
 
(alföldi emlék)
 
Látom még a falut,
utcáján a falu kondáját,
látom még a mama
mészszagú, kicsi vályogházát.
 
Ahol hajlott hátú öregasszony
becézte jószágát,
érzem még simogató,
ráncos keze örökös jóságát.
 
Érzem még a kemencepadka
otthonos melegét.
Apró asszonyt látok,
ki süti családja kenyerét.
 
Itt van még orromban
a frissensült kenyér illata.
Öreg szülét látom,
mikor kenyerét felénk nyújtotta.
 
Mázolt földes padlón
kettő maszatos kis unoka.
Azon vitáznak, a libákat holnap
legelni ki hajtja.
 
Egyik sem akar lenni
hajnalban a libapásztor,
a nagyobbik szabadkozik,
de a kisebbik is bátor.
 
Nem tudni, mi lenne a vége
a két gyerek ádáz harcának?
Hajlott hátú apró asszony
véget nem vetne a vitának.
 
Felemeli fáradt kezét
és halkan csak ezt mondotta:
Csendben legyetek! Mind a ketten
mentek... két ebadta.
 
Ahol már nem áll lábon a búza,
az a község tarlója.
Hajnalt űzi a nap,
letekint a két libapásztorra.
 
A boglyát csak óvatosan járja,
alig világítja,
nehogy a két kicsi pásztor
álmát még nagyon megzavarja.
 
Délre mutatnak már árnyékai
az alföldi rónának,
jaj, jaj, testvérem!
Lába kelt mind az ötven libának.
 
Széltében-hosszában bejárják
a hatalmas tarlót.
A libákat elnyelte a föld;
azoknak biz` a' „hol vót, hol nem vót”
 
A bedőlt nagykapunak
nyáj nélkül köszönnek.
De bent az udvarban
mi ez zaj? A libák sziszegnek.
 
Élükön a vezérgúnár,
igen nagy hangja...
Unta a legelőt. Hazajött.
Követte csapata.
 
A tornácon ma is látom
a mama törékeny alakját.
Még hallom, ahogy vigasztalja
a két rosszcsont unokáját.
 
Hajlott hátú nagyanyánk,
már nagyon régen távoztál.
Köszönjük neked, hogy belőlünk
jó embert faragtál.