Kovács László (kovycs59)
Nem születik senki bányásznak...
 
Nem születik senki mindjárt bányásznak,
lassan lesz rabja ember a bányának,
kénes levegő mérgezi szívét, tüdejét,
a szénpor átjárja bőrét és az ő lelkét.
A széncsata mély árkokat rajzol a homlokon
eltávozott pajtások emléke ott van ráncokon
ha lélek elég kérges, nem mutat érzelmet
könnyeket csak a Bányászhimnusz hangja nyitja meg
némán lefolyva arcán, időmart bányászbarázdán
özvegyek, gyerekek könnye, kik maradtak akkor árván.
A búcsúfokos mit távozáskor kapott,
az maradt csak, - érte egy életet adott.
Szomorúan gondol a dicső múltra
Nem bánja már, hogy rálépett erre az útra,
bányász lett, harcolt, örült, szenvedett
volt csata mit megnyert, volt, amit elvesztett.
Büszkén köszöni akkor is: Jó szerencsét!
- amikor Szent Borbála fogadja az ő lelkét -
Nem marad más utána csak fokosa, fejfája
véget ért, befejezett élete novellája.
A függöny legördül, vége lett az előadásnak.
Ék és kalapács jelzi a hantját az utókorának.
Bányász vagyok!... büszkén hirdette a világnak,
pedig ő sem született mindjárt bányásznak.