Kovács László
Gondolatok a régi bányám udvarán...
"utolsó szénbánya emlékére"
Bányaudvaron csak a szél a pajtásom.
Az akna felől valahonnan szénport hoz.
Az aknatornyon megpihen pillantásom,
némán imádkozik fel az angyalokhoz.
Mozdulatlan kerekek nézik-nézik egymást,
még feszül rajtuk az átvetett drótkötél,
megéltek ők ketten fent azért egyet-mást,
most végleg aknájukra kerül a szemfödél.
Néma az aknajelző, nem hangzik már el
jelzéssel vegyült: Jó szerencsét köszönés,
Szénre fel!... Szent Borbála óvjál odalent...
tárnába le..., munka várt ránk ott, nem is kevés.
Elárvult már gépház, nincs dolga a gépnek,
néma, mint a bánya mellett a temető.
Lármafa búcsúzik, koppan egy léleknek,
kopp-kopp... hangja a szívemre nehezedő.
Egyedül maradtam, a szél is itt hagyott,
sírkertbe vitte eltemetni a szénport.
Ráhelyezni bányásztársunk sírhalmára.
...elhalt a lármafa utolsó koppanása...
A néma gyász megül az aknaudvaron,
elköszönt az utolsó bánya is e napon.
Meghalt hazánk bányászata... csend... hagyom...,
hogy a bányász könnye lefolyjon az arcomon.
Kovycs59
