A vén bányász balladája

Kovács László 
A vén bányász bús balladája...
 
A tárnában minden sejtelmes, amit fény világít...
már nem tudja, miért erre adta a fejét,
a lámpája fénye a régmúltba világít,
ismeri bányájának minden zaját, neszét.
Hány műszakot töltött lent a föld mélyében?
Már nagyon sokat! ...nagyon nem is számolja,
porban, gépek mellett, omlásveszélyben,
életét a bányájával sorsa összeláncolja.
 
Nem félt soha lent. Tudta, várja a családja,
széncsaták után várta őt gyermeke, asszonya.
Mikor társait elvesztette, okát nem kereste,
újra leszállt, hiszen neki bánya a kenyere.
Tudta, nem sok van már hátra a napokból,
mikor indulni kell még a frontra. Műszakra.
Nyugdíjas évek lesznek a mindennapokból,
már csak előre nézett, nem gondolt a múltra.
 
"Az a műszak is úgy kezdődött, mint sok másik,
a kaskötél feszült"...nem tudta, bizony most vele
föld gyomrába a kas végleg a halálba vágtázik.
Szent Borbála szólítja, várja őt, számol ővele...
Annyiszor elképzelte, mi lenne, ha itt halna,
bányája lenne halála, ha itt érné a végzete.
Mellette rugdalt a lánc, omlásveszély felette,
fentről szemetelt a halál ...szemcséit pergette.
 
Amit utoljára hallott, egy reccsenés!!!... egy Vigyázz...!
Próbált ugrani. A törvény úgy szól, egyszer se hibázz!
A nyomást már nem érezte, jöttek sorba a képek...
Mosolygott, feleségét látta, gyermekeit... Álomszépek...
Az utolsó sóhaj is bennrekedt, a szikla nem engedte,
az omlás eltakarta tusáját, nem látszott ki, csak a keze.
A keze, mint megfagyott intés, pajtásai felé intett.
A segítség gyorsan jött, de már nem élő a tekintet.
 
A ravatalon, ahol körbeállták társai. Mosolygott...
Halkan kérdezték egymástól: Vajon mire gondolhatott...
Utolsó mosolyt csalt arcára özvegye, családja...
Elvette őt tőlük, mi adta kenyerük. Szeretett bányája.
A lármafa, mi utolszor hallatja gyászos koppanását...
Hirdeti: bányászt temetünk, aki elvesztette csatáját,
leszáll most örökre, tárnában hagyva szíve dobbanását.
Így írhattam én meg: A vén bányász bús "balladáját".
 
Kovycs59