Kovács László
Amikor a verset...
Amikor a verset olvasom, úgy teszem azt,
mint ahogy malom őrli a tiszta búzát,
lelkem kövei lassan őrlik azt lisztté,
szívemmel látom meg a vers alkotóját.
Amikor a verset olvasom, úgy teszem azt,
hogy tudom, a sorok mögött egy ember van,
ki pennájával nekem ajándékot ad,
megszólít engem, ott legbelül magamban.
Amikor a verset olvasom, úgy teszem azt,
átérzem én baját, szerelmét, örömét,
hiszen a soraiban magából is ad,
nekem adja a legdrágábbat: a lelkét.
Amikor a verset olvasom, úgy teszem azt,
hogy érzem, fogja kezem a vers írója,
együtt van, velem él, mellém letelepszik,
elkísér engem, ki sorait most rója...
...
Amikor a versemet írom, úgy teszem azt,
mint egy ember, ki érzéseit átadja,
szeretném megölelni, ki azt olvassa,
kísérni Őt, bármi is lészen a sorsa.
Amikor a versemet írom, úgy teszem azt,
pőrén, tisztán megmutatom, mi belül van,
miből gyúrt engem emberré a Teremtő,
amit érzek, visszaköszön a sorokban.
Amikor versemet írom, szívemből teszem,
mert ki "költő", csak tiszta szavakat adhat,
önzetlenül adja át az olvasóknak,
mert erőt és kitartást csak tőlük kaphat.
Kovycs59
